Stressz labda készítése egyszerűen

Hozzávalók:

vastag (erős) lufi
liszt
kanál
tölcsér
műanyag palack

Mi egyszerűen így csináltunk stressz labdát a gyerekekkel:

1.    1. Egy fél literes műanyag palackot félig töltöttünk liszttel egy tölcsér és kanál segítségével.

2.    2. Felfújtuk kicsit a lufit, összefogtuk a száját, tekertünk rajta kettőt, és ráfogtuk a palack szájára.

3.    3.  Majd megfordítottuk a palackot, és folyamatos rázás során a liszt egyenesen a lufiba került.

4.    4. Levettük a lufi száját az üvegről, és óvatosan lassan kiengedtük belőle a maradék levegőt, majd megcsomóztuk.

5.     5. Levágtuk a lufi „száját”, és a labdára rárajzoltuk az arcot és kész!

Jó szórakozást hozzá!

Mit tehetek, ha dühös vagyok? - Hangzott el a kérdés a mesefoglalkozáson.

(A mesefoglalkozásokon jelenleg 10 alkalommal az érzelmekről játszunk és beszélgetünk a 6 éves gyerekekkel.)

Az előző alkalommal megbeszéltük, hogy az érzelmeket elfojtani nem szabad és persze, hogy lehetünk dühösek, de nem mindegy, hogyan viselkedünk ilyenkor. Pontosabban oké, ha dühösek vagyunk, de nem oké, ha ilyenkor mást bántunk.

Szuper jó lenne, ha ki tudnánk fejezni azt, ami dühössé tesz minket. Szerintem ezt gyermekkorban a legjobb elkezdeni.

Nekem mindig azt mondták, számoljak el 10-ig, ha dühös vagyok. Hát, nekem nem jött be, mert csak idegesebb lettem tőle. Aztán azt mondták, számolj visszafelé és lassan fújd ki a levegőt és mire 0-ig érsz, elszáll. Hát, ez már jobban tetszett.
Biztos mindenkinek megvan a saját módszere. Én is összeszedtem néhányat a gyerekek ötleteiből (Legyetek nyitottak! J):

1. „Vágj le valamit a földre!”
   – Hát izé, inkább ne tegyél tönkre semmit. Főleg ne a mama porcelán tányérját!
2. „Egyél csokit!”
   - Hááát, inkább ne. Ha annyiszor ennék csokit, ahányszor dühös vagyok, függővé válnék és kövérré.
3. „Nyomogasd a stressz labdát!”
   - Na, ez egy jó ötlet! Mindjárt le is írom, mi hogyan készítettük el egyszerűen. (lsd. Játék ötletek)
4. „Bemegyek a szobámba, hangosan magamnak elmondom a magamét.”

- Van, aki magányra vágyik ilyenkor, de arra, hogy „kibeszélhesse” a gondokat, érzéseket mindenkinek szüksége lehet. Milyen jó lenne ezt egy megbízható felnőttel, baráttal tenni!

5. „Kiabálok egy nagyot!”

- Kipróbáltuk a párnába kiabálást. Macskanyávogásnak hangzott. El is nevettük magunkat.

6. „Rajzolok.”
   - Szuper. Van, akinek az segít, hogy kirajzolja magából a feszültséget. Más énekel, ír, ugrál vagy biciklizik.
7. „Kérek egy ölelést az anyukámtól.”

- Ez nagyon tetszett! Milyen jó is lenne, ha minden nehéz helyzetben ott lenne anyu! Vagy apu. Vagy tesó. Vagy barát. De magadat is megölelheted, és biztosíthatod magad arról, hogy Neked is meg van engedve, hogy időnként dühös legyél.

Érdemes erről beszélgetni a gyerekekkel, hogy mit éreznek, amikor valami „kibillenti” őket és mire vágynak ilyenkor. Ezáltal jobban megismerhetik önmagukat és persze Ti is őket.

Ma egy olyan mesét meséltem a hat éves gyerekeknek, amelyben néhány állat szóban bántotta és fenyegette a másikat. A gyerekek persze azonnal felháborodtak ezen a viselkedésen. Amikor megkérdeztem tőlük, ők mit tennének, ha ott lennének, azt válaszolták, hogy megütnék, megvernék, megharapnák azt, aki bántja a másikat.

Vajon akkor miben különbözne az ő viselkedésük a bántalmazóétól?

Megkérdeztem a gyerekeket, elgondolkodtak-e már azon, hogy melyik érzelem dominál, ha méregből legszívesebben bántanánk valakit? Nehezen jött a válasz. Amit ilyenkor érzünk, az lehet a DÜH.

„Nem szabad dühösnek lenni!” – mondták a gyerekek szinte egyszerre.  

Tényleg? Miért nem?
„Mert az rossz!”

Szerintem minden érzés rendben van. A gond azzal van, AHOGY VISELKEDÜNK.

Szerintetek mi az, amit nem szabad csinálnunk, ha dühösek vagyunk? – kérdeztem a gyerekeket. Egymás szavába vágva sorolták:

„Bántani másokat!”
„Megütni másokat!”
„Csúnyán beszélni másokkal!”
„Bántani szóban!”
„Megverni a másikat!”

Akkor most térjünk csak vissza az elejére és gondolkodjunk másképp! Ti mit tennétek, ha ott lennétek és látnátok, hogy valaki szóban bántja és fenyegeti a másikat?

„Elvinném onnan, magamhoz, hogy nem bántsák.”

„Szólnék egy felnőttnek.”

Örülök, mert úgy látom, megint tanultunk valamit!
Nektek mi a véleményetek?

Vízhordás szivaccsal – kinti játék

Még mindig tart a meleg nyár, pedig már lassan itt a szeptember, és kezdődik újra az óvoda, iskola. Ezért ma még egy utolsó vizes játékötletet hoztam Nektek, amolyan nyár búcsúztatónak.

A játék lényege: hordjuk át a vizet egyik vödörből a másikba egy nagy méretű szivacs segítségével! J

Táborban kipróbáltuk, versenyt is csináltunk belőle. Az nyert, aki több vizet tudott átvinni.

Vicces játék, és garantáltan lehűt! Próbáljátok ki! Jó szórakozást hozzá!
A játékötletért nagy köszönet Bajkai Zsuzsinak!

Van az úgy, hogy már túl melegünk van és persze a reklámokból ismert "frissülj fel egy hideg üdítővel" érzés sem működik. A gyerekről folyik a víz, nem tud aludni a melegtől, és mi sem, ami ugye nem tesz jót az idegeinknek. :-)

Érdemes már előre felkészülni ezekre a napokra néhány játékötlettel. Én is keresgéltem a neten, és ezt találtam:
Keressünk egy fagyasztást jól bíró nagyobb méretű dobozt, töltsük fel vízzel, tegyünk bele apró műanyag, strapabíró "kincseket", és tegyük be a fagyasztóba. Miután megfagyott, bízzuk a gyerekre, hogyan bányássza ki azokat.

Láttam videót erről a játékötletről, volt, aki ráült, ráhasalt és ide-oda csúszkált vele, volt, aki kalapálta, kapargatta, evőeszközzel véste, és persze volt, aki elővette a hajszárítót. :-)
Mindenesetre, jó sok idő elmegy vele, jó móka és garantáltan lehűl tőle mindenki. Próbáljátok ki Ti is!
Jó szórakozást hozzá!

Kép forrása: www.csaladinet.hu

Ma egy hangos mesével készültem Nektek a kislányról, aki belepottyant a sárba, de ide sajnos nem tudtam feltenni. Ezért itt, a blogon elolvashatjátok. :-)
A mese alatt egy játékot is találtok. Jó szórakozást hozzá!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú meg egy kislány. Egy szép napon elindultak sétálni egy igen-igen régi, igen-igen sáros, igen-igen csúszós úton. Mentek, mendegéltek, és egyszer csak – zsupsz! - a kislány megcsúszik, és belepottyan a sárba. A kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni… de oly erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! Fölrántja a kislányt, ő maga meg - zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kislány elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni… de olyan erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! Fölrántja, ő maga meg – zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni… de olyan erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! Fölrántja, ő maga meg – zsupsz! Megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban. Erre a kislány elébe áll… – és így tovább, ameddig meg nem unjátok!


Biztos ismeritek ezt a mondókát:

Húzz-húzz engemet
Én is húzlak Tégedet,
Amelyikünk elesik,
Az lesz a legkisebbik.

Ha van kedvetek, el is játszhatjátok! Üljetek a földre, egymással szembe, fogjátok meg egymás kezét és próbáljátok meg a mondóka végén elhúzni egymást!
Jó móka!

A mai mese minden korosztálynak szólhat. Én táborban meséltem el a gyerekeknek, hogyan lett a királyfiból aranytulipán és az aranytulipánból királyfi, aki végül elnyeri a legnagyobb jutalmat, a "mindent látó" királylány kezét.
Ehhez a meséhez vers és játékos hajtogatós rajz is készült, amit a következő blog bejegyzésben meg is mutatok.
Váljék egészségetekre ez a mese!

Az aranytulipán

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának: - Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem. - Jól van, fiam - mondotta a király -, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utaidban!
Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak: - Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok! A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondotta a halacska: - Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad. A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy.
Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergelődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan: - Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg! Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki: - Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.
Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólítja a királyfit: - Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni! A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert. - No, te legény - mondotta az öregember -, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad. A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől.
Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagyvárosba. Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyász feketébe volt vonva az egész város. Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle: - Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyász feketébe borult? - Hej, öcsém - mondja a kicsi ember -, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik! Mondja a királyfi: - Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.
Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett. Kérdi a királyfi a törpe embert: - Kié ez a leány, bácsikám? - Ez a királykisasszony - mondotta a törpe ember. Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak: - Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom. - Hej, fiam - mondotta a király -, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincsen több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.
Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak: - Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié. - Nem bánom én - mondotta a királyfi -, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgy is pipadohányt sem ér az életem. Avval kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja.
Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi: - Mi bajod, királyfi? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. - Ó, azért egyet se búsulj - mondotta a halacska -, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap. Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beleugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában. Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi. Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is.
Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi: - Mi baj, édes gazdám? Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím, egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre: - Mi baj, mi baj? - Tudtok-e valami jó búvóhelyet? - kérdezte a királyfi hollója. - Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk - károgott a többi holló. Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte. Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beleállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi: - Mi bajod van, édes fiam? - Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem. - Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni? - A királykisasszony elől, bátyámuram. - No, hát majd én megmutatom - mondotta az öregember -, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged. Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.
Éppen jött vele szembe a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan: - Jaj de szép tulipán! Adja nekem! - Nem adom én - mondotta az öregember. - Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége. - Dehogy adom - mondotta az öregember -, a világ minden sűrű kincséért sem adom. Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy elé állhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony. Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom. Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek gyűjtése)

forrás: nepmese.hu